Tudatom megfáradt és kiközösítette a mindennapokat. Értelmét vesztett ábrándok és összezavarodott gondolatok, a létezés megrekedt múlandó gyarlóságában. Nem találom helyemet, csak vergődök az évek, napok, órák forgatagában. Az idő nem fékez senki kedvéért, mert aki lemarad, egyben visszamarad, így bajnokok nincsenek, csupán túlélők vannak. Korszakom bábja vagyok, és köteleim végsőkig megfeszülnek, minden pillanatom egy szakításpróba. Jellegtelen érzelmeim nem boldogítanak, hanem koloncként húzzák le erőtlen vállaimat. Lelkem nem bírja nyűgeit, mert a hétköznapok viadalaiban megfogyatkozott és belerokkant sebesüléseibe. Két lábon nem állhatok, csupán egy lábon imbolygok a valóságban, szikláról sziklára szökkenve az élet folyamán, amely csapkodó hullámaival suhint utánam. Az élet viharoktól hangos, nincs a napsütés a létezés egén. Nem látok szépet, nem érezek jót, nincsenek kincsek, sem értékek, csak üresség van. Az öröm kiismerhetetlen fogalommá vált és nem fecsérli rám kacsintásait. De mi az öröm és miért szenvedem hiányát? Mi kell a boldogságomhoz? Honnan a bánat és a folytonos elégedetlenség? Meddig bírom a pillanatok csapásait? Képes vagyok valaha felállni és szembeszállni múlandóságommal?
Létezik egy hely, valahol, ahol a megpihenhetek, egyben új erőre kaphatok. Ez a hely a Filozófus Kocsma, amely tárt kapukkal és békés nyugalommal vár mindenkire, aki nem irtózik attól, hogy belépjen. Félelemmel és kétellyel teli gondolatokkal térek be, nem sejthetem mi vár rám. Gyönge lépteim egy asztalhoz visznek, a tudatlanság bódulata vezérel. Azonban itt mindenkinek van szabad hely, ahol szívesen várják, ahol együttérzés fogadja. Kellemes meghittség vesz körül, zihálásom megbékél. Ez a hely a bölcsek birodalma, itt mindenkit a harmónia vezérel, keresni nem kell, mindössze találni. Ebben a kocsmában testvéreimre leltem, akik megértenek. Itt mindenki őszinte és megtanulja elfogadni a másikat. Habár nem vagyunk egyformák, mégis nyitottan közelítünk egymás gondolataihoz. Eszmecseréink közben megosztjuk egymással gondolatainkat és betekintést nyernünk egymás életébe. Nem az élet önző gyarlóságai miatt élünk, ebben egyformánk vagyunk, de világszemléletünkben különbözünk. Itt a légkör személyes és nemcsak az emberek, hanem a röptében elkapott gondolatok lesznek társaimmá. Eddig titkok és rejtelmek vezetek engem, de rájöttem, hogy nem léteznek. Csupán saját önzésem féltékenysége hitette el velem a valóság hallucinációit.
Rendelek egy korsóval a bölcsességből, hisz egy-két korsó értelem senkinek sem árt meg. Ez a szellem alkoholja, e nélkül lehetetlen gondolkodni, mert indulataink szubjektivitása elszigetel az igaz, független ítéletektől. Ténylegesen csak akkor láthatjuk a valóságot, ha a tudatot ellazítjuk és kirekesztjük a mindennapok aggályait. Ellenben mindig önuralommal szabad csak használni a természetes tudati ellazulást, mert a túlzott elszakadás az érzelmeinktől egyben elszakít minket a valóságtól is. A létezés elől nem szökhetünk el, csak a belénk kövült elégedetlenséget és bánatot kell feloldanunk. Hiszem, amit sejtettem, és elfogadom, aminek ellenszegültem, az agyrémek többé nem riogatnak. A tudomány csupán a könyvek okoskodása, azonban a bölcsesség a szív értelme. A bölcsesség átszűri a létezést, elválasztva a maradandót a tüneményektől. A tudás hatalma nem a mienk, csupán a felismerést birtokoljuk és a képességet, hogy megvalósíthassuk.

Borozok. Szálldogálnak rám a rózsaszirmok, egyre több és több. Mámorító az édes nedű, de savanyú a száraz valóság, vörösek a szemeim és fehér bőröm. A szőlő értelme immáron tudatom tápszere. Ez az esszencia, a lényeg, az egészség, ami vér a vérnek, szív a szívnek. Közben már beterítenek a rózsaszirmok, érzem kellemes cirógatásukat, mintha az agyamat simogatnák. Csodálatos a világ, gyönyörű az élet. És szeretem, szerettem, mert szerethettem. De nem Őt, hanem magamat. Szívem kitárul, és a rumli mindent elborít. Rendet rakni nem akarok, nem kell, hisz minek, a mennyországban nem szükséges ilyenre időt fecsérelni. Jó nekem a rózsaszirmok társasága, amik már elborítanak. A rózsaszín köd továbbra is csak hullik rám, rendületlenül. Már lassan kilónyi a súly, és mozdulni is csak nehézkesen megy. Inkább nem moccanok. Helyette okoskodok az Univerzumnak, majd lehordom az Életet, mert eszesebb vagyok mindennél és mindenkinél. Ez már művészet, a lélek legbelsőbb művészete. Zenélek az elhangolódott ideghúrjaimon, festek a jéghideg véremmel, verselek a letűnt májamról, gyurmázok a kisimult agyammal. Felállni már nem tudok, a teher már megemelhetetlen, inkább eldőlök, legyőzött.
Sörözök. Harcos vikingek szelleme a társaságom. Az arany csillogása, a habok tajtékzása. Hajóm az örökkévalóság, szememben elszántság, kezemben fegyver. Irányítom a politikát, megdöntöm az uradalmakat, eltörlöm a felesleges civilizációkat. Közben vihar készülődik, gyűlnek a fekete fellegek, nőnek a hullámok. A napot nem látom, sosem láttam, mert nem is érdekel. Dacolok a villámokkal, nem törődök a betörő árral, mert megállíthatatlan vagyok. Mit nekem gyarlóság, hisz enyém a hatalom, az erő és a nők. A közelben a fehérnép, asszonyok és leányok, a távolban a fájdalom, könnyek és sikoly. Mindenki leborul a hős harcos előtt. Ugyanakkor süllyedek, mélyebbre és mélyebbre. Otthonom immáron az alkoholtenger feneke, nyugodjak békében.

Periodikus rekeszizomrángás, kontrollálatlan arcmimika, kilátszó fogsor és mellé az idegesítőtől az aranyosig terjedő kacaj kavalkád. Most nem egy gyógyíthatatlan kór tüneteit írom le. Bár ki tudja, hisz az élet egy többé-kevésbé lassú lefolyású betegség, amely végén a Halál vár minket ronda, nagy, görbe fogakkal és egy aratásra alkalmatlan kaszával. De én még nem akarok világvégét! Kezdjük holnap, mert ma jól akarom érezni magam. Ki akarom rúgni a ház oldalát, bár akkor rám esik a tető, meg még az a két emelet, ami még felettünk van. Emberek! Ne vessenek meg! Megnevettek? Hisz én vagyok a bohóc, vörös az orrom, festett az arcom, és állandóan hasra esem. Csak a szívem szőrös, mivel a borotvám múlt héten átnevezte magát turmixgéppé. Azóta is eperdarabokat szedegetek le az arcomról. Pedig a mocsári szörny is csak a saját árnyékától ijed meg, mikor a hebehurgya mozigépész nem kapcsolja le időben a lámpát a teremben. De elő a pattogatott kukoricát és kezdődjék az előadás. Most mindenki engem bámul, hogy miért adom elő magam. Azonban az üldözési mániát nem lehet kinőni, maximum lehagyni a rotációskapát, amely a fejünkből áll ki. De a szúrós tekintetek elől a golyóálló mellény se véd meg. Még akkor se, ha mézzel kenjük be. Ennyit az önelemzés és a csirkeboncolgatás mély filozófiájáról. Remélem, hogy a hibás eszmefuttatásom nem riasztja el a fiúbanda szelektáló háromtagú zsűri kenyérpirításra alkalmatlan házvezetőnőjét. De nem kell azt hinni, hogy csak műkörömmel lehet a nemesebbik szervünket vakargatni. Ez persze csak a férfiakra vonatkozott, mivel a nők intelligensebbek annál, minthogy bevallanák, szellemi felfogóképességük kiterjed arra is, amelyről számunkra csupán a halvány-lila-gőzöm-sincs tényállás, messzemenő következtetések levonásától mentes, szubjektív állítása jelenthető ki. Szóval hátrább az egérfogóval, és ne hagyjuk, hogy az elefánt beleszürcsöljön a levesünkbe, mert még a tésztaszaggató megfeküdné az amúgy is sekélyes gondolkodását.

Utoljára villan a gyertya, majd lángja kialszik. A tűz nem szűnt meg létezni, csak ez a gyertya leégett, új lángot kell gyújtani, egy új gyertyát. Nemrég még ereje teljében volt, világított és meleget adott, amennyire méretéből tellett, de most már nem is pislákol. Léte véges, hisz a gyertyának, hogy fényt és meleget adjon, önmagát kell elégetnie. És ez az önzetlenség példa mindenki számára, aki csak igénybe veszi a tűz szolgálatát. Tehát ne csak állj és bambulj a tűz mellett, hanem figyeld az árnyjátékot, amelyet a szellők tánca kanyarít a lángokkal. Viszont ha nem vigyázol, magadat is megégetheted, tehát mindig tisztelettel bánj vele és sose becsüld alá. Óvd és tápláld, mert csak így válik szolgáddá és nem ellenségeddé. De ha nem vagy képes ellátni, akkor ne égesd feleslegesen. Mert a világban mindennek meg van a maga rendje, térben és időben. És ha már máshol és máskor történik, az már nem ugyanaz. A pillanat csak egy és sosem több, visszahozni nem lehet, se megismételni. Értékeld hát a pillanatot és a percet, amely megadatott, mert többet vissza nem tér.
Az élet magától csobog a medrében, és bárhogy próbáljuk megállítani vagy elterelni, a létezés a maga törvényei szerint jár el. Ezekhez a törvényekhez alkalmazkodnunk kell, különben ellenünk fordulnak. Így hát én is sodródok a létezésben és nem elégedetlenkedek, csakúgy mint a víz. Sosem fordulok árral szembe, mert az úgyis elsodorna. Mikor forrás vagyok, hűsítek és oltom a szomjat, patakként utat vágok a rengetegben, majd folyónak duzzadva városokon vágok át, célom a végtelen tengerek és óceánok, ahol megnyugvásra lelhetek. Nem ficánkolok jobban, mint a többi csepp körülöttem, mert még partra vetődnék. Mikor édesvíz vesz körül én is édes vagyok, kóstolj meg bátran, de mikor sós tenger része vagyok én is sóssá válok, bárhogy is próbálsz lenyelni, nem fogok sosem jólesni. Hideg vízben hűvös vagyok, a csontod is átfagy, meleg vizű áramlatokban a hőt közvetítem, jeget olvasztok. A mély óceán legalján és felszínén is megfordulok. Máskor páraként a magasba török, hogy felhőkben a világot bejárjam, majd száraz és elhagyatott vidékeken újra visszahulljak a földre. Ha az elemek haragra gerjednek, özönvíz vagyok és pusztítok. De ha pohárba töltenek, akkor békés ivóvíz vagyok, és ha egyszer kiöntesz, nem ellenkezem, hisz én a víz vagyok.

A szárazföld a megdönthetetlen valóság szigora, ahol a hegyek emléket állítanak az Alkotónak, és a síkságok tenyerén hordozzák a fáradhatatlan Vándort. A mérhetetlen vizek a remények és az ábrándok végtelenségének óceánja, amelyet átúszni sosem lehet. Én ott vagyok, csak nem látsz és nem érzel, azonban ott vagyok. A szél halk suttogása a nevedet ismétli, hogy tudd, mindig Reád gondolok. Mert én vagyok a föld a lábad alatt, az ég fejed felett, a napsütés melegsége és az eső simogatása. Az időjárás szeszélyében feltárom hangulataim, és csupán Te értheted meg. Aggodalomban megfáradt tested felmelegítem a nyári napsütésben, majd zápor formájában lemosom Rólad a világ sarát, hogy aztán az ősz színeivel fessem be a szürke hétköznapjaidat. A tél hópihéi megannyi hűvös csókom arcodon, hogy tavasszal összeforrt szárnyakkal ébredj új életre. A fák gyöngéden hajladozva köszöntenek, a virágok tarkán ujjongnak. Ha az égboltot fürkészed, a felhők játékos fodraiban én integetek Neked. A források csobogása szívem dobbanása, amelynek ritmusa táncba hív. A madarak csicsergése csendes dalom visszhangja, amelyet sosem akartam szavakba önteni, de ha figyelsz, a természet hangjában felismersz. Mikor elfáradsz, bátran hátradőlhetsz, hisz megtartalak. A réten fekve a fű lágy ölelésében simogatlak, hunyd le szép szemed, sose nyugtalankodj. Alkonyatkor varázslatos álomba ringatlak, majd a felkelő nap arcában mosolyom kelteget kedvesen. Nem vagy egyedül, sosem vagy elhagyatott, mert én ott vagyok, minden örömödnél és bánatodnál.

Egy rövidke fejrázás és tombolás a gumiszobában mindig jót tesz, így legalább fizikailag sem sérül meg senki. Végesetben a fal adja másikat, amit eltehetek későbbi, szűkösebb időszakokra. Szóval, létezik az agresszió levezetésére biztonságosabb módszer, mint a hörcsögpattogtatás. De az erőszag erőszakot szül. Tehát, aki izmozik, ne csodálkozzon, hogy arcon ütik. De azt is, aki nem! Könyörgöm, legalább ne a fejét üssétek, mert még jobban elbutul! Hát nem megmondtam? Most annyira bedagadt a feje, hogy nincs az a bukósisak, ami ráférne. Csakhogy mindenkiből lehet egyszer pumpa, csak nagyon akarni kell. Ennél a felettébb meglepő kijelentésnél egy magát épelméjűnek tartó, emberinek látszó élőlény felteheti azt a bonyolult kérdést, hogy miért is jó pumpának lenni. Megszakítva a bonyolult gondolati kuszaságot, lépjünk az értelmesség mezeire és tépjük le a magyarázat virágát, hisz a válasz egyszerű, egyben összetett. Más szavakat használva, az egyszerűségét az összetettségének magyarázatában találjuk, míg az összetettsége az egyszerűségének kibontása. Szóval, mire is jó egy pumpa? Pumpával az ember olyan állapotokat hoz újra a használhatóság világának rendjébe, amely során a működésképtelenné vált haladási-irány alapértelmezését vesztette. Ezúton jutunk el a használhatóság azon köztes jellegébe, amely megelőzi az újraromlás állapotát. Vagyis pumpából is lehet még szalonna, vagy serpenyő, de az még várat magára. Mindenkinek erősen ajánlott, hogy hozza magát abba a szélsőségesnek ritkán nevezhető helyzetbe, hogy segítse a szabad áramlás célratörő jelenségét, vagyis ott hagyja a dolgokat folyni saját medrükben, ahol a helyzet komikuma azt maga után vonzza. Mert miért jó az árral szembe helyezkedni, vagy netán haladó mozgást is végezni? Hát egyáltalán nem jó, nem is értem kinek az elméjében fogant meg e botor illúzió. Előre, mindig csak előre, és nem ferdén, nem háttal, hanem frontálisan. Így alakulnak a dolgok a saját lényegük szerint, és amennyiben nem lenne haladás, hát akkor kell a pumpa, amely újra elfogadhatóvá teheti az esetlegességet. Ezek után, ki ne akarna pumpa lenni? Kérem, tegye fel a kezét.

Hölgyeim és Uraim, kifejlesztettük a legújabb tehetségmegszakító tablettát, mellyel a fáradtsággal kifejlődött agysejtjeinktől végleg megszabadulhatunk. Igen, lehetséges, már most nem találok rá szavakat. Miért kéne nekünk a gondolkodással bajlódnunk? Amikor egyetlen csettintéssel elfelejthetjük, ami eddig leterhelte tudatunkat. Nincs többé olvasás, elmélkedés és filozofálás. Mostantól csupán az ösztönök és az indulatok irányítanak minket. Mostantól vége az álmatlanul, fejtöréssel eltelt éjszakáknak és az értelmes arckifejezésnek, bámuljon bambán és primitíven! A hülyének is megéri, miért lenne Ön kivétel? Az okoskodás és a műveltség csupán azoknak való, akiknek túl sok felesleges idejük van. De Ön más, mert elfoglalt ember, így ne is fecsérelje idejét feleslegesen gondolkodásra vagy önvizsgálatra, cselekedjen mindig csak pillanatnyi szeszélyei szerint! Te lehetsz a mi naiv és tudatlan bábunk! És igen, megtehetem, hogy letegezlek, mert én már kipróbáltam és minden illedelmességet és udvariasságot kiölt belőlem. Miért lennél te különb? Minek köszönni vagy elnézést kérni? Ilyenekre egy fontos ember nem vesztegeti idejét! Valaki valami kellemetlent mondott? Verjük laposra! Ne is törődjünk a szolidaritással vagy egyéb emberi, kulturális zagyvával. Ismertem egy embert, aki komoly lelkiismeret furdalással próbált erkölcsös és értékes emberként élni. Aztán hallgatott ránk és kipróbálta termékünket, azóta lenézi a világot, mindenkit ócsárol, és így minden gondja megszűnt. Agyára mennek az átlagos hétköznapok és a szükséges kötelezettségek? Ne a problémákat akarja megoldani, hanem agyától szabaduljon meg! Ha most rendeli meg termékünket, akkor kap egy ajándék gyufásdobozt, ahol az összezsugorodott agyát tárolhatja, hogy ne legyen terhére, és ne lötyögjön a fejében. Szerezze be még ma fogalmazásgátlónkat, hogy holnapra már meg is szabaduljon agyától, ami eddig emberré tette!

Jobbára méregtelenített kannahordó kisiparosok csapongásaitól volt hangos a lemenő nap által narancssárgára festett kora esti égbolt. Azonban mindig akadtak olyanok, akiket az elsuhanó gondolatfoszlányok mellékzöngéi nem hoztak tűzbe, mégis mintha az egész megváltozott volna a fénytelen semmiségek illatgazdag tárházának kiteljesülésekor. Ennél többször már elismételni sem lehet a végtelen gyötrelmek fékevesztett áramlását, az Univerzum azon szegletében, ahol a visszhangok hatásai már az értelmüket is elvesztették. Talán egy hangos villanás és az elcsépelt pillanatképek életre kelnek, de előfordulhat, hogy a már gyökerükig megkövesedett újkori szakzsargonokra is az apály tele köszönt be. Azonban tavasszal mégis varacskos disznóként lel újra alakra az elázott éjjeli lepke. Sosem volt érzelmek egy amúgy is sekélyes tengeröböl iszappal borított medrében, ahol a jéghideg áramlatok kényük és kedvük szerint tördelik a hajlongásban megfáradt hínárcsonkok elszáradt rügyeit. Felemelő hasonlatba csap át a figyelem, amely során a reményüket vesztett konzummirelitek számukra új megvilágítást nyerhetnek. Bár a reflektorok haloványak, de a távolság megszépít, habár az illúziók feledhetőek. De az új szülemény nem tágít, hisz a tartóoszlopok pilléreit se tágítja senki. Végül a csönd leülepszik és a farkasként bújtatja a bárányt. Málhaivadék keverve málnaszörppel és máris pompás koktélt kapunk, amely után a büdös szájszagot feloldja a mentolos rágó. Tovább haladunk a gyertyacsökevények határolta prérin, mígnem az alsógatya bemondja az unalmast és többé már nem száll virágról-virágra. Világi hiúság egy rekettye borította bazársoron és lámpást lóbáló kékvérű utcazenészek. De a lemenő nap immáron vak némaságba burkolózik, és a tengeri szörny álomra hajtja fejét.

Veszítsd el ép elmédet, hogy megszabadulj gondjaidtól. Hisz Te adtál neki értéket, hogy most fösvény módon ragaszkodj hozzá. Te emelted föl, hogy aztán kínszenvedés által akard ledönteni. Felemelted magadat is, hogy aztán hangos reccsenéssel fejre ess. Te szereztél belőle sokat, hogy aztán ne bírd számon tartani. Te akarsz belőle még, hogy aztán túltelve szétpukkadj. Te hittél neki, hogy most siránkozhass naivságodon. Te emlékszel arra, amit jobb, ha elfelejtenél. Te akarsz felejteni, hogy aztán minden alakalommal emlékeztesselek. Te nem tanulsz hibáidból, hogy újra és újra vesztesnek érezhesd magad. Te szállsz versenybe, hogy minden alkalommal utolsó lehess. Utoljára indulsz neki, hogy sose légy első. Te nem látod meg benne a szépet, hogy látványosan undorodhass az egyszerűtől. Te bélyegzed meg szépnek, hogy aztán mindenki féltékeny legyen rá.
Bonyolítod az egyszerűt és egyszerűséget erőltetsz a bonyolultra. Erőlködsz, hogy dolgozni lássanak. De Te nem látod, hogy valójában kerülöd a munkálkodást. Ismerd fel a másikat, hogy megláthasd magad benne. Ha tudod ki vagy, tudod hol a helyed. Ha tudod hol a helyed, megtalálod célodat is. Jót és rosszat nem tudsz elválasztani, mert kéz a kézben járnak. Folyton sírsz, hogy nehogy nevetni lássanak. Eláztatod az örömöt, hogy könnyekbe fulladjon életed. Fess művigyort arcodra, amíg van hova, hisz halotti maszkod úgyis a föld martaléka lesz. Elpusztítod testedet, így a férgek is lakmározhatnak poraidból. Ne rémisztgess másokat, mert aztán rád tör a frász. Tölts fel minden üreget, hordj el minden hegyet, hogy olyan síkság vegyen körül, amilyen egyhangú Te is vagy. Aztán állj lábujjhegyre, hogy nagyobbat ess, közben kapaszkodj meg valakiben, hogy magaddal rántsd. Beszélj érthetően, hogy bolondnak nézzenek. Beszélj össze-vissza, hogy máskor is kikérjék tanácsodat. Viszont sose beszélj magasröptű szóvirágokban, mert nem értenek meg.

Kezdetben volt egy Mosoly, és a Mosoly a Lélekben volt, és a Lélek volt a Mosoly. A Mosoly volt a Lélek alapja. Minden ebből a Mosolyból keletkezett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Boldogság volt benne, és a boldogság volt a tudat törekvése. A Mosoly áthatja az önsajnálatot, de az önsajnálat azt nem fogta föl.
És a Bölcsesség szólt: "Legyen tiszta a tudat!" És a tudat tiszta lett. A tiszta tudat elválasztotta a képzelgéseket a valóságtól. Látta a Bölcsesség, hogy a tiszta tudat jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Azután újra szólt a Bölcsesség: "Legyen motiváció!" Úgy is lett. Megszületett az új motiváció a szívben, amely igaz útra vezeti az életet, s betölti a tiszta tudatot. És látta a Bölcsesség, hogy a motiváció jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Azt mondta ezután a Bölcsesség: "A motivációhoz akaraterő kell, legyen hát akaraterő!" Úgy is lett. A motiváció felszította az akaraterőt, hogy megvalósíthassa a motivációt. És látta a Bölcsesség, hogy ez jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Azt mondta ezután a Bölcsesség: "A szilárd akaraterő veszélyes is lehet, mert beképzelté tesz. Legyen hát kétség!" A szilárd akaraterőt megfékezte tehát a kétség, így a magabiztos ember tétova lett, mert nem tudta mikor beképzelt és mikor igazak meglátásai. És látta a Bölcsesség, hogy ez jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Azt mondta ezután a Bölcsesség: "Akinek szilárd az akaratereje, de közben kétségei vannak, az mindig új megoldásokra törekszik. Legyen hát sok gondolata!" És lett sok gondolat, amely néha harcba szállt egymással, máskor támogatta egymást. A sokaság tehát nem értette az ember szavait, mert össze-vissza beszélt. És látta a Bölcsesség, hogy ez jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Majd azt mondta a Bölcsesség: "Ne csak gondolkodjon és elemezgessen, hanem próbálja meg is valósítani. Legyen hát az emberünk bedobva az élet sűrűjébe!" Így az ember belegabalyodott a világ kuszaságába, és próbálkozott egyre csak próbálkozott. És a Bölcsesség látta, hogy mindez jó. Akkor erre inni kell, és lett delírium majd újra józanság.
Elkészült tehát az önjelölt filozófus, aki nap mint nap, perc mint perc, pillanat mint pillanat a teljes téboly kitörése ellen küszködik. Jót szórakozott mindezen a Bölcsesség, mert tudta, hogy mindez csak arra szolgál, hogy ne legyen egyhangú és sivár az élete. Fogta tehát a Bölcsesség az önjelölt filozófust, és megteremtette neki a Filozófus Kocsmát, s annak napos oldalát és árnyas csapdáit, hogy gondolatokra, jókedvre, szomorúságra, szerelemre, barátokra és rosszakarókra leljen.

Azt parancsolta a Bölcsesség a férfinek: "Ténykedj bármit, csak hülyeséget ne tégy!" A kígyó azonban ravaszabb volt, mint bármelyik más testrésze. Azt mondta emberének: "Mit okoskodik neked itt a Bölcsesség?" A férfi azt felelte neki: "A Bölcsesség egy, igaz, szép és jó." A kígyó erre azt mondta férfinek: "Nem jó, hogy az ember egyedül van. Keress nőt!" És a férfi néha hason jár, sokat eszik élete valamennyi napján, és ellenségeskedés van közte és az asszony között. Ekkor a Bölcsesség így szólt: "Vágyakozni fogsz az asszony után, és ő meg uralkodik rajtad! Ő széttiporja az önbecsülésed, te pedig a hátsóját bámulod!" Az asszonynak pedig azt próbálta elmagyarázni: "Mivel nem hallgatsz a férfi észérveire, kilókat számolva edd a kenyered, továbbá magas sarkú cipőben kell járnod és ki kell festened magad!" És elnevezett a férfi egyes nőket szőkének, mert tényleg úgy is viselkedtek. Íme, a férfiak többsége sűrűn megismeri asszonyait, akik aztán fogannak, majd esetekben elvetetik, mert sűrűbben figyelnek a kígyó tekeredésére, mint a Bölcsességre. A férfi és az asszony mezítelenek sokszor, de nem szégyellik magukat, ezek nem olyanok.

Történt pedig, hogy amikor megfogant az elgondolás, akkor felmerült az ellenkezője is. Ha pedig ez adódott, akkor már végérvényesen változás állt be. De csak annyi, ami még a cselekedetet megelőzte. Mivel ez nem ment még végbe, nem volt fordulat. Mondom nektek, hogy ne bonyolódjatok bele, mert ha csak ez foglalkoztatja tudatotokat, nem léphettek a Bölcsesség útjára. Mert eljön az idő, mikor már nem ez fog titeket befolyásolni, és akkor majd bánni fogjátok. Jaj lesz, ha már túl késő, de akkor is, ha még túl korai. Íme, mindig akkor tegyetek, mikor itt a megfelelő pillanat, semmikor előbb, de végesetben utóbb. Aki nem bizonytalan, nem fog habozni. Halljátok hát, hogy ezek sosem azok, s azok sosem ezek. Abban az időben már kétség sem férhet hozzá.

Bölcsek a macskatartók, mert ők játszhatnak a cicájukkal.
Bölcsek, akikről filozófia órákon hallunk, de ettől még nem biztos, hogy azok.
Bölcsek lehetnek a műveltek, mert így talán képesek lesznek értelmesen is megszólalni.
Bölcsek, akik másokat is meghallgatnak, mert azoknak nem szükséges magukban beszélni.
Bölcsek a szerelmesek, mert nekik még esélyük van belátni, hogy a szenvedély csupán kémiai reakció.
Bölcsek, akik nem isznak túl sok alkoholt, mert ők nem fognak a mellékhelységben térdelni.
Bölcsek a nemdohányzók, mert nekik leszokni sem kell.
Bölcsek lesztek, ha nem csak bölcsességeket írtok, de e szerint cselekedtek is.
Örüljetek és ujjongjatok, mert ez itt a zárszó.